Hozzászóltam egy kérdéshez az agykontroll csoportban, arról írtam, hogyha valaki egy másik emberrel való beszélgetés után, aki még közel is áll hozzá, vagy esetleg a főnöke, fáradtnak, feszültnek érzi magát, és nem tudja kiverni az illetőt még jó ideig a fejéből, folyton rá gondol, az attól lehet, hogy összekapcsolódik vele energetikailag. Mindezt nem tudatosan teszi, de akaratlanul is érzékeli, hogy akivel kapcsolatba került, kevesebb energiával rendelkezik, és elkezdi tölteni a saját energia rendszeréből a másikat. Mivel ezt nem a semleges Erőből, fényből, és a jelenlétet megtartva teszi, így nála alakul ki egy energiahiányos állapot, amitől feszült, rossz kedvű lesz, és nem tudja kiverni a fejéből energia rablóját. Ez ennyire egyszerű, nem kell túlragozni. Ha az illető valami szomorú dolgot oszt meg vele, ő pedig nem marad a jelenlétben, hanem együtt érez vele, szintén lecsapolja magát, s automatikusan tölti a másikat a saját energiájából. Lemegy ő is “csökkentett üzemmódba”. De ezzel nem segít. Olvass tovább »
Tisztánlátás
Kapizsgálja a lényeget, gondoltam magamban, de a jóslásnak is van értelme.
Kipróbáltam a napokban a kavitációs zsírbontást, mert úgy éreztem, a második gyermekem születése után megállt a hasamon egy réteg zsír, s valahogy nem akar lemenni. Ezért vettem egy kupont, s bár beugrott, mikor elsőre nem tudtak fogadni aznap, hogy egy bizonyos barátnőmnek kéne ajándékoznom, mégis elmentem pár nappal később.
Egy helyi táborban azt mondták a gyereknek, hogy tisztán kell tartania a szívét, s nem szabad beengedni a a rosszat, az ördögöt. Ez a gondolat viszont megzavarta, s azóta azon töpreng, hogy hogy tudná távol tartania magától, hiszen állandóan beszél hozzá, s ő nem akar rossz lenni.
Szabad vajon ilyet mondani egy gyereknek? Hiszen a kisgyerek szíve tiszta és őszinte. Olvass tovább »
Tudatosságról szól a móka, de valójában elég ez? Figyelek, figyelek, de ha nem vagyok eléggé jelen, benne az adott pillanatban, akkor ez inkább sodródás, mint valós tapasztalat.
Van aki agykontrollal csodákra képes. Csupán azáltal, hogy használja az elméje erejét. Nem veszti el magát a részletekben. Ha valami nem megy, egyszerűsít. Mert a megoldás ez: tesz érte, hogy a dolgok változzanak. S mivel képzeletünk határtalan, hát szárnyra kap, s együtt repül az áramlattal.
Valamelyik nap a lányom azon kesergett, hogy majd lesz olyan, hogy meghalnak a nagyszülők, s ami számára még borzasztóbb, hogy egyszer mi is meghalunk.
– Nem kötelező meghalni, – mondtam. Senki sem írja elő, hogy már pedig öregedj meg, s halj meg. Hiszen minden csak hit kérdése.
Körülöttünk minden tárgy pusztán lesűrűsödött energia, mégsem energiának látjuk, hanem egy széknek, asztalnak, akárminek. Nem tudjuk amolyan “mátrixosan” látni, s bele nyúlni a sűrűjébe, például. Mert ez a megszokott, ebben nőttünk fel, ebben hiszünk. A halál is ilyen. Téveszme, tévhit. Ezt adták át eleink, sokan pedig ezt a hitet, gondolkodásmódot követik, s adják tovább az utánuk következőknek. Pedig nem igaz, hogy meg kell halnunk. Sokkal, sokkal tovább is élhetnénk, ha le tudnánk rázni a ránk erőltetett “elvárásokat”.
A csend. Egy háromévesnek hogy magyarázzuk el a templomban, hogy csendben kell maradni majdnem egy órán keresztül, anélkül, hogy végül ránkpisszegne valaki?
Osho azt mondja, a keresztény vallások oly módon tanítanak a csendre, hogy közben minden mást elfojtunk, s ha nem élünk meg olyan dolgokat, amelyek hozzá tartoznak személyiségünk fejlődéséhez, később robbanásszerűen ki fognak törni belőlünk. Ezért van, pl hogy kapcsolatokban, egyszercsak az egyik fél “megbolondul”, főleg ha tapasztalatok nélkül ugrott bele az elkötelezettségbe, vagy hamar jött a gyerek, vagy egyáltalán, házasodni, együttélni akart, akár csak azért, hogy ne kelljen tovább a szülői házban maradnia.