A csend. Egy háromévesnek hogy magyarázzuk el a templomban, hogy csendben kell maradni majdnem egy órán keresztül, anélkül, hogy végül ránkpisszegne valaki?
Osho azt mondja, a keresztény vallások oly módon tanítanak a csendre, hogy közben minden mást elfojtunk, s ha nem élünk meg olyan dolgokat, amelyek hozzá tartoznak személyiségünk fejlődéséhez, később robbanásszerűen ki fognak törni belőlünk. Ezért van, pl hogy kapcsolatokban, egyszercsak az egyik fél “megbolondul”, főleg ha tapasztalatok nélkül ugrott bele az elkötelezettségbe, vagy hamar jött a gyerek, vagy egyáltalán, házasodni, együttélni akart, akár csak azért, hogy ne kelljen tovább a szülői házban maradnia.
Egyszercsak személyisége ezen része lázadni, szárnyalni akar, csak bírja, s tudja kezelni a társ is mindezt, s legyen elég érett hozzá, hogy ezt időben felismerje. Mert csak így éli túl a kapcsolat.
Nehéz egy kisgyereket csendben tartani akkor is, ha pl a kistesó éppen elaludt, mert neki akkor is fontos kiabálni-, szaladgálni-, ugrálnivalója van, s másodpercek alatt elfelejti, hogy épp csendre intettük.
A kisgyerek már önmagában vallásos. A csend szó tudatos ismerete nélkül. Azzal ahogy belefeledkezik a játékba, öntudatlanul átéli a létezés szentségét, ő maga a kiegyensúlyozottság és harmónia. Boldog, anélkül, hogy tudná mit jelent ez a szó. Megéli, s ez pont elég neki.
Ha vallásosan akarunk élni, figyeljünk meg egy gyereket játék közben, vagy akár nevető, szaladgáló gyerekcsapatokat, ragyog körülöttük a levegő. Mehetünk persze templomba is, de tiszteljük meg a gyermeket azzal, hogy őt nem rángatjuk oda, csupán azért, mert a szabályok, meg a szokások ezt követelik. Belső csendünket nekünk kell megtalálnunk, s ha a játszó gyerekeket figyeljük, hamarabb elcsendesülünk, s megnő a rezgésszámunk, mintha szertartások szövegét mormolnánk sokadmagunkkal monotonon, bele sem gondolva a jelentésükbe.
Pedig a csendhez elég néhány lélegzetvétel is. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés. Szellemünk megtisztul, elcsendesedünk. A gyerekeknek meg hagyjuk, hadd kiabáljanak, ugráljanak, játszanak, persze bizonyos határok között, éljék meg gyerekségüket, hiszen kapnak így is elég korlátot, fegyelmezést tőlünk. De ami a legfontosabb, hogy szeressük őket, kifejezően, odaadóan, s tudatosan teljes szívből, mert ez az, amire mindig emlékezni fognak, ha már nem is lesznek gyerekek többé.