Valamelyik nap a lányom azon kesergett, hogy majd lesz olyan, hogy meghalnak a nagyszülők, s ami számára még borzasztóbb, hogy egyszer mi is meghalunk.
– Nem kötelező meghalni, – mondtam. Senki sem írja elő, hogy már pedig öregedj meg, s halj meg. Hiszen minden csak hit kérdése.
Körülöttünk minden tárgy pusztán lesűrűsödött energia, mégsem energiának látjuk, hanem egy széknek, asztalnak, akárminek. Nem tudjuk amolyan “mátrixosan” látni, s bele nyúlni a sűrűjébe, például. Mert ez a megszokott, ebben nőttünk fel, ebben hiszünk. A halál is ilyen. Téveszme, tévhit. Ezt adták át eleink, sokan pedig ezt a hitet, gondolkodásmódot követik, s adják tovább az utánuk következőknek. Pedig nem igaz, hogy meg kell halnunk. Sokkal, sokkal tovább is élhetnénk, ha le tudnánk rázni a ránk erőltetett “elvárásokat”.
Egy ismerősöm nemrég megjegyezte, hogy neki már nincs ideje új barátságokat kötni, s nem is akar, hiszen, most a család a legfontosabb. A barátkozás ideje lejárt, hiszen nem vagyunk már kamaszok – mondta. Megnéztem ma egy másik ismerősöm arcát, aki ráadásul sport szakköröket is vezet, s eszembe jutott egy másik tánctanárnőm arca róla. Hasonló korú negyvenesek. Egyikükről láttam egy videót huszonéves korából. Nagyon szép volt. Most is az, de öregszik, s ez is látszik. Nincs jól ez így. Beléjük nevelt hitrendszerüket követik, ők, akik táncot, sportot tanítanak szinte minden nap. A testük edzett, s ötven év múlva is kinézhetne úgy, ahogy huszonévesen kinézett, ha nem hinnének az öregségben és a halálban.
S az öregséghez kapcsolódik ez a gondolat is, miszerint nem érdemes már új barátságokat kötni.
Sokfélék vagyunk, s van, hogy egyes barátságok ideje lejár, már nem tudunk többet adni egymásnak semmilyen szinten. Ilyenkor van ideje az elengedésnek, s beengedni az újakat. Megfigyeltem például, hogy időnként visszatérnek a régi barátokból amolyan lélekminőségek, új aspektusban.
Spirál köröket teszünk meg, személyes horoszkópunkban, s ezek a körök emelkedhetnek is, ha már megtanultuk a leckét. A rezgésszámunkkal együtt.
Valaki, akit nagyon szerettünk például gyerekkorunkban, de másfelé sodort az élet, vagy már egész más a gondolkodásmódunk, ami miatt nem is értenénk már meg egymást, egy új ismerősben visszaköszön, hasonlít rá, vagy bizonyos dolgokban emlékeztet rá, de mégis szimpatikusabb a hozzáállása, a számunkra fontos gondolatokhoz, dolgokhoz.
Az új barátságoknak igen is ideje van most és mindörökké.
Mert a tudatosság lényege a jelen pillanat. Abba pedig nem fér bele semmiféle hamis gondolat, amely megbélyegzi ezt a fontos lehetőséget az Élet játékban. Hiszen annyi mindent tanulhatunk még, s annyifélét tapasztalhatunk egymás által. Száz és millió számban egyek vagyunk. De nem ismerjük minden egyes énünket, viszont van akkora szabadságunk, hogy meglássuk a fejlődésünkhöz szükséges lépcsőket, amely lehet, hogy egy vagy több bizonyos emberen keresztül érkezik. Isten attól tökéletes, írja D. Walsch, valamelyik könyvében, hogy azt a sokfajta ént egyben látja és érzi, mindazt a sokféleséget, akik vagyunk.
Ha nem lenne szükségünk változásra, leckékre, nem születtünk volna ide a Földre. Az isteni mag, ettől még fényével táplál minket, de tapasztalásokat vár tőlünk, hiszen ezáltal lesz teljes ő maga is. De ha elzárkózunk az idő végessége miatt kialakult téves gondolatokkal, mert szerintünk ideje van a zárkózottságnak, akkor nagyon sok mindenről lemaradunk.
Nagyon szeretem a napsütötte őszt. Sokkal fényesebbek és szebbek a fák, növények. Sokkal könnyebb magasabb rezgésszámra hangolódni általuk. Csak meg kell figyelni őket, s töltekezni a szépségükből. S jóval könnyebb kapcsolódni is, együtt rezegni, vagy csak másokat emelni fel a szeretet legmagasabb aspektusához, örök és hallhatatlan isteni lényünkhöz, az önvalónkhoz.
Én azt tanítom a gyermekeimnek, hogy felejtsék el a halált, s fogadják el, ha valaki mégis úgy dönt, hogy tovább akar lépni, s ehhez a halál a megfelelő szabadulási forma számára. Most még sokan hisznek ebben a kapuban.
Pedig itt és most is meg lehet élni, tanulni és tanítani mindazt, amit sokszor újra kezdve, kilépve, újra születve fejleszt ki magában a lélek. Mindehhez csak annyi kell, hogy elfogadjuk, amit mindig is tudtunk, s erősítsük a hitünket.
Semmi sem valós. Csak a jelen pillanat. Az örök most. Lélegezzük be, s engedjünk el minden mást. Hiszen az Univerzum vigyáz ránk, s minden a helyére kerül. Magától. Nincs más dolgunk, csak lélegezni, s észrevenni a szépséget mindenben és mindenkiben. Ha már percekre sikerül, jó úton járunk. Gyakoroljunk. Megéri. A jutalom még több szépség és harmónia lesz úton-útfélen, ami szemünkbe ötlik. Nem könnyebb így élni?