Előbb a ruhahalom kellős közepén állva végig futott rajtam a gondolat, hogy ez mennyire gáz, hogy így néz ki. S hozzá jött is a következő gondolat, akkor velem komoly baj van, ha ilyen rendetlenség van körülöttem. Mert én alapvetően rendszerető vagyok. De akkor is, néggyel szemben nincs esélyem.
A gyerekekben ez fel sem merül, ha belegondolok, ők a legnagyobb lelki nyugalommal játszanak a legnagyobb rendetlenség, játékhegy tetején is. De miért van az, hogy belőlem viszont szorongást vált ki: velem van a gond, ha rendetlenség van körülöttem?
Mert ami bent van, az van kívül is, monda Hermész Triszmegisztosz, amiből pedig az következik, hogy belül is jó nagy káoszban élek. Pedig nem, de tényleg nem, rendben vannak a gondolataim, dolgozom magamon meg minden, ezt a rendetlenséget meg egyszerűen nem győzöm, nyugtatgatom magam, de mégis minden egyes alkalommal, ha egy nagyobb rendetlenebb területhez érek a házban, végig fut rajtam a gondolat, hogy ez milyen gáz, és milyen gáz, hogy így élünk. Meg ha ezt látná x vagy y biztos jól lenézne bennünket, és ő is azt gondolná mennyire gáz, hogy így élünk. Akkor most hogy is van ez?
Vajon mikor taposhattak először belém, mikor mondhatta azt valaki, úgy, hogy betalált, hogyha rendetlenség vesz körül, akkor kevesebbet érek, nem vagyok teljes értékű, nem lehet engem szeretni, stb? Nincs ilyen emlékem.
Pedig láthatóan mindez csak engem zavar a családban, senki mást. És csak én gyötröm magam ilyen gondolatokkal, illetve suhannak át, mert engem ért valahol egy ilyen sérülés, bántás, tüske, amivel a tudatalattim tökéletesen tisztában van, hogy hol és mikor történt, és sajnálatos módon igaznak is fogad el. Elfogadott egy olyan programot, hogyha nem csinálok rendet, nem tartok rendet magam körül, akkor nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető, elítélendő vagyok mások szemében. És ez minden egyes alkalommal, ha ránézek például az el nem pakolt ruha halomra itt-ott, és egyéb széthagyott dolgokra, poros helyekre a házban, bekapcsol, s eszembe juttatja, hogy ez rossz. De mivel tenni csak részben tudok ellene, mivel nem érek a végére sosem, mert a három hóhányó meg az apjuk, fél órán belül újra teremtik a rendetlenséget, bennem csak az elégedetlenség érzet marad, jön elő, mert bekapcsol a tudatalatti program, és játssza le magát újra és újra. De szerencsére lehet ellene tenni, ki lehet ezt dolgozni magamból, tanultuk hipnózis órán a hipno suliban.
De azért első körben megpróbáltam rendet csinálni. Fél napot töltöttem a ruhahalom közepén, átválogattam, eltettem-elővettem dolgokat, hasznos volt, de fárasztó. Ma is haladtam a házzal valamennyit, hogy hódoljak az elégedettség érzetemnek, de még nem sikerült teljesen a helyére zökkentenem. Tölthető festéktartályokat is nézegettem a neten, mert a falakkal is bajaim vannak, de nagyon nem vágyom egy szekrény tologatós mindent leterítős még nagyobb munkára, s a tartályos, cseppmentes henger nagyon csábítóan hangzik, még akkor is, ha már egyet szét tört az én édes rózsám, az a drága.
De visszatérve a szorongásra: az OK., hogy alakul a ház, de bennem még mindig rossz érzést kelt, elégedetlen vagyok továbbra is vele. Igen, fogadhatnék takarítónőt is, de az alap problémámat nem fogja megoldani, ha itt elfojtom, kibúvót találok, akkor előjön majd máshol, másfajta problémázásban.
Akkor mit kéne csinálnom? Mondjuk elképzelem, hogy ellazul a testem, s nagyon nagyon mélyre merülök saját belső világomban. Egy állomáson vagyok, megérkezik épp egy luxus vonat. Még egy nagy kivetítőn is látom, ahogy érkezik. Nagyon tiszta és fényes. Ki akarok térni az útjából, mert nem akarok felszállni rá, de akármerre indulok, mindig pontosan előttem van az ajtaja, egyszerűen csak odateremtődik. A vonat akarja, hogy felszálljak rá, belátom, s abban a pillanatban két kalauz is ott terem, s befelé mutató kéztartással is erősíti meg, hogy csak rám vár ez a vonat. Megadóan beszállok, piros kárpitos üléseket, kanapékat látok mindegyik oldalon, így leülök az egyikre. Egy nagy képernyő van velem szemben. A számláló felpörög, de nem számokat mutat, hanem kiír valamit, egyre élesebb, s tökéletesen el tudom olvasni az írást. Azt írja: kívánj valamit. De nincs időm rá, mert ebben a pillanatban, érzem, hogy a vonat megrázkódik, s elindul. De lefelé indul el. Nem tudom hogy csinálja, de elindult lefelé, lassan ereszkedik, majd mintha egy csúszdán lennénk, csúszik, merül lefelé egyre gyorsabban és gyorsabban. Érzem, ahogy hozzátapadok a díványhoz, de csodálkozva veszem észre, hogy nem is kell kapaszkodnom, a vonat rögzített a helyemhez. Mikor megszokom ezt a lefelé ereszkedő érzést, a vonat lassítani kezd: ránézek a kijelzőre, azt írja, Belső Föld célállomás. Zökken egyet, s megáll. A kalauz újra megjelenik, s kéri, hogy szálljak ki, megérkeztünk.
Kissé csodálkozva állok fel a helyemről, de elindulok, kilépek a peronra. Az állomás épületei úgy néznek ki, mintha minden szappan buborékból készült volna. Felületén fények játszanak, s bent is mindenféle színek keverednek, hiába lehet belátni, nincsenek konkrét személyek, hanem fényszálak, mint sok sok gomolyag, kavarognak benne. De összegabalyodás sincs, van valami furcsa rendszere az egésznek, egymáshoz érnek, mégis minden egyes szál tovább megy, fényesen, fenntartva, megtartva a saját színét. Tovább nézve, egyre jobban tetszik, mert nagyon kiegyensúlyozó látvány. Rend a rendetlenségben, átlátható kerek egész.
Közelebb akarok lépni, s megérinteni egy ilyen szálat, de ahogy közeledem az épülethez, valahogy a sok szál közé keveredem, s csak suhanásokat, különböző színű villanásokat látok magam körül. Egyik sem kézzel fogható, mégis valahogy érzem az érzéseket, gondolatokat, amik áradnak belőlük, de egyik sem felém irányul. Számtalan élet, megannyi eseménnyel. Úgy érzem tovább kell mennem, s észreveszek egy nagy kijelzőt a terem szemben lévő oldalán, mert már én is benne vagyok a gömbben, vagy talán az egész hely ahova megérkeztem szintén egy még óriásibb gömb része, szóval odamegyek a képernyőhöz, ahol egy felirat fogad: üdvözöllek a kollektív tudat csarnokában. Mit szeretnél látni?
Mivel a rendetlenség miatt érzett rossz érzésem eredeti okát keresem, így arra gondolok, s már érkezik is a válasz képekben: nyilak, jobbra több is, aztán balra fel. S mielőtt elbizonytalanodnék, hogy én ezt nem értem, a rajzok megelevenednek, előttem is megjelenik a padlón, s ahol keskenyebb részhez, falakhoz érek, ott a a folyosón is észreveszem a nyilakat. El sem tudom téveszteni, mert villognak. Ahogy rénézek, felvillan még egyet, s szép lassan szertefoszlik.
Sokáig megyünk. Úgy érzem, fáradnak a lábaim, ahogy követem a nyilakat, hol jobbra hol balra, hol fel, hol le, van hogy lépcsőn megyek fel, van hogy kúsznom kell szűk járatokban, de van, hogy csúszdán csúszhatok még lejjebb. Kicsit olyan, mint egy játszóház végtelen akadálypályája. De még mindig nem vagyunk ott.
Tudod egyáltalán, hogy hol van? Fakadok ki hangosan, de már meg is bántam a kérdést. Hát ki ne tudná jobban, mint a kollektív tudat… Ebben a pillanatban egy ajtót látok magam előtt, csak úgy ott terem. Rajta kopogtató. Na szép, biztos game over, eljátszottam az esélyem, ki akarnak rakni a játékból, s megadóan nyúlok a kopogtató után.
Nagyon jó érzés megérinteni, meglepődöm, valahogy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lettem. Feltöltött az érintés. Az ajtó eltűnik, s egy fényes térben vagyok, látok embereket, messzebb, mindenki fehérben van, és fényesek valahogy. Jó itt lenni. Olyan megnyugtató, bensőséges, s erőteljes. ITTHON, CSEND, BIZTONSÁG, BÉKE, suttogásszerűen hallom ezeket a szavakat. Hatásuk alatt tartanak, átveszem a rezgésüket valahogy. Érzem, ahogy a része vagyok, egyé válok ezekkel az érzésekkel.
De az elégedetlenség érzés, mint valami kisördög, újra felkapaszkodik, s szót akar. Ki akar bújni belőlem, így mint egy buborék, hagyom, hogy elhagyja a testem. Most előttem áll, van keze, lába, teste, kis pukkancsnak látom, s legszívesebben kinyújtanám a nyelvem rá, mint gyerekkoromban, ha valakivel gondom akadt, s nem tudtunk dűlőre jutni a vitában. De ő nem ellenséges. Csak áll, bizonytalanul, jóval kisebb nálam, s már nem is olyan ellenszenves. Magamra emlékeztet, pedig annyira nem hasonlít rám. Ő egy program, ugrik be a gondolat, egy bekapcsolt, életre kelt létező, akit egy rosszul fogalmazott tévedése valamelyik felmenőmnek hozott létre. Külsőre manóféle. S ha kimondom a nevét fordítva, vajon megsemmisül? De szegény olyan kis esetlen, tétova, miért is bántanám? Kasszandra. Száll felém egy újabb gondolat. A lábammal írni kezdem magam elé ezt a nevet, s a betűk kirajzolódnak. ARDNAZSSAK olvasom el visszafelé. Kiráz a hideg, de nem kellemetlen, ezért újra és újra kimondom hangosan, figyelve, hogy ne olvassam egybe a zsé és es betűt, aztán lábammal le is törlöm a betűket.
Kisvártatva megjelenik egy fekete örvény, felé tart, a közepén jól kivehetően azt írja: Törlés. Odaér hozzá, körbe veszi, látom, hogy nem fáj neki, nincsenek érzései egyébként sem, s egyre kisebb és kisebb lesz, miközben halványodik, s most teljesen el is tűnt. Az örvény pedig felszívódik a fehérségben.
Tapsot hallok, körbenézek, az eddig távol levő alakok, közelebb jöttek, mosolyognak, s többen odajönnek, s kezet ráznak velem, megölelnek, gratulálnak. Nagyon jó érzés. Megszabadítottam önmagam a megfelelési kényszer programjától.
Összefoglalom magamban a történéseket: ahhoz, hogy a tudatalattimban feloldjak egy berögződést, el kellett jönnöm a kollektív tudat fehér fénycsarnokába, ahova amúgy mindenféle akadályokon át vezet az út, s ha már nem szívatom magam, inkább feladni készülök, akkor be tudok lépni végre. Elengedés, nyilván ezt felejthettem ki a játékból eddig, de most már ezt is tudom. S a fehér csarnokban minden válasz megérkezik, a nem odavaló pedig különválik, s közreműködéssel távozik. Fel vagy végre megoldódik.