Mondatok, gondolatok jönnek-mennek, de mégsem írom le őket. Régóta csak a fejemben fogalmazódnak meg, de valamiért mindig arrébb tettem írott szóvá tételüket. Halogattam. Kicsit talán el is erőtlenedtem. Minden mást előrébb toltam. Sok mindent fontosabbnak ítéltem meg, mint hogy leírjam, ami foglalkoztat. Aztán jól elfáradtam. Úgy éreztem, kiszakadok a hétköznapjaimból, mert a honlapkészítő munka behúz a gépbe, az időm pedig egyre kevesebb, családra, gyerekekre, háztartásra, bármire, ami korábban fontos volt. Aztán történt valami, s elvesztettem ezt a munkát, mégsem éreztem fájdalmat. Pedig szerettem csinálni, de nagy ára lett volna, ha tovább folytatom így.
Saját figyelmetlenségem, amolyan véletlenként, elindított egy gyorsan lezajló folyamatot, ezen munkám elvesztését, s ez az ajtó becsukódott. De még aznap nyílt két másik. Hiszen nem tudtam bele süllyedni. Kapkodtam ugyan a fejem, hogy mi is történik velem, ugyanakkor fel is rázott, s felébredt újra a tudatosságom. Új barátokra is találtam, magasabb rezgésszámú, önmagukat, belső kreativitásukat jobban megélő arcokat ismertem meg, akiknek már saját szakállra csináltam a honlapjukat, mégis nagy tisztelettel, mind a felé, amit már ők felmutattak ezen az úton. A saját útjukon.
Aztán a véletlenek gondoskodtak róla, hogy mégis eljussunk Erdélybe, a Székelyföldre, nyaralni, “világot látni”, utóbbit a gyermekeim szemszögéből megítélve, hiszen ők most jártak itt először, bár a Hargitát én is csöpp gyerekként láttam utoljára.
S ahogy emelkedtünk a Bihari Hegység kanyargós útján a kocsival felfelé, úgy éreztem, hogy a súlyok, amiket cipeltem, összeszedtem, párává, köddé, hamuvá váltak másodpercek alatt, s amikor felértünk a tetejére, a Királyhágóra, valami megváltozott.
