Valahol olvastam nemrég, hogy a hegyek a méltóságot, nagyságot fejezik ki. Én mikor ránézek egy sziklára, hegyre, arcokat látok, az az érzésem, mintha az óriások világát látnám kimerevített képben. Arcok, testrészek, arckifezések egy számomra merev, megkövült változatban.

De mi van ha ez csupán egy másik dimmenzió? S ők ugyanúgy élik mindennapjaikat, mint mi, de a mi felfogható időszámításunkban annyira lassan, hogy amíg mi ötven évet számlálunk, az számukra csupán egy perc, vagy még annyi sem. Mert ötven év múlva, ha ránézek arra a sziklára, még mindig ugyanazt az arckifejezést látom. Hm. Akkor lehet, hogy nem is ők, hanem mi vagyunk lassúak?

Szikla. Megkövesedett állandóság. Valamikor nem volt szilárd, nyugtalan volt, folyékony, de egyre lassabb lett, megállt, s végül kővé dermedt, sziklává merevedett. Néha lekopik, letörik belőle egy kicsi, vagy olykor nagy, de még mindig kő, állandó, változatlan, sziklaszilárd fénydarabka. A besűrűsödött energia szilárd lenyomata.

« »