Mondatok, gondolatok jönnek-mennek, de mégsem írom le őket. Régóta csak a fejemben fogalmazódnak meg, de valamiért mindig arrébb tettem írott szóvá tételüket. Halogattam. Kicsit talán el is erőtlenedtem. Minden mást előrébb toltam. Sok mindent fontosabbnak ítéltem meg, mint hogy leírjam, ami foglalkoztat. Aztán jól elfáradtam. Úgy éreztem, kiszakadok a hétköznapjaimból, mert a honlapkészítő munka behúz a gépbe, az időm pedig egyre kevesebb, családra, gyerekekre, háztartásra, bármire, ami korábban fontos volt. Aztán történt valami, s elvesztettem ezt a munkát, mégsem éreztem fájdalmat. Pedig szerettem csinálni, de nagy ára lett volna, ha tovább folytatom így.
Saját figyelmetlenségem, amolyan véletlenként, elindított egy gyorsan lezajló folyamatot, ezen munkám elvesztését, s ez az ajtó becsukódott. De még aznap nyílt két másik. Hiszen nem tudtam bele süllyedni. Kapkodtam ugyan a fejem, hogy mi is történik velem, ugyanakkor fel is rázott, s felébredt újra a tudatosságom. Új barátokra is találtam, magasabb rezgésszámú, önmagukat, belső kreativitásukat jobban megélő arcokat ismertem meg, akiknek már saját szakállra csináltam a honlapjukat, mégis nagy tisztelettel, mind a felé, amit már ők felmutattak ezen az úton. A saját útjukon.
Aztán a véletlenek gondoskodtak róla, hogy mégis eljussunk Erdélybe, a Székelyföldre, nyaralni, „világot látni”, utóbbit a gyermekeim szemszögéből megítélve, hiszen ők most jártak itt először, bár a Hargitát én is csöpp gyerekként láttam utoljára.
S ahogy emelkedtünk a Bihari Hegység kanyargós útján a kocsival felfelé, úgy éreztem, hogy a súlyok, amiket cipeltem, összeszedtem, párává, köddé, hamuvá váltak másodpercek alatt, s amikor felértünk a tetejére, a Királyhágóra, valami megváltozott.
Nehéz szavakba önteni, amit addig megéltem. Félelemek, gondolatfoszlányok, felesleges aggodalmak cikáztak gyakran a gondolataim között. Bár elhessegettem, nyomot hagytak, s fáradttá, nyomottá, energiátlanná tettek. A hegyek látványa, a varázslatos szépségével, vissza emelte a rezgés számom a megfelelő szintre, s a nyomasztó gondolatokat, szellőseprűjével leporolta rólam. Súlyok nélkül, máris könnyebbnek éreztem magam.
Aztán bejártuk Máréfalva, Udvarhely környékét, voltunk Csíkban, s elmentünk Marosvásárhelyre, ahol újabb csoda folyamat indult be, bár akkor még nem tudtam. Jó pár hetet nyaraltam itt, egymást követő években gyermekkoromban, nagyanyáméknál, s itt sem jártam már vagy húsz éve. A gyerekkori élmények még szebbé tették, az amúgy is felújított Maros parti sétányt, s a WeekEnd nevű élménykomplexumot.
Átmentünk nagyanyám lakásába, nagynénémmel, s az üres lakás fehér falai helyett, a hálószoba bútor látványa fogadott, amit egykor nekem adott, s abban a tudatban halt meg, hogy ez már nálam van. Nem hoztuk ki, úgy gondoltuk sokba kerül kiszállíttatni, ennyi pénzből, akár vehetnénk is egy másikat, s mégis mikor megláttam, a jó nagy polcos szekrényt, amilyenre vágyom már hónapok óta, s hozzá ágyakat, egyéb szekrényeket, elfogott a vágy, hogy mégis a miénk legyen. Ráadásul sürgősen cselekedni is kellett, mert a lakásra már több vevő is akadt, s valamelyik heteken belül megvenni készült. S innentől mintha maguktól zajlottak volna az események.
Másnap hajnalban kb hat óra alvás után úgy ébredtem, mint aki egy hetet aludt legalább, álmosságnak nyoma sem volt, pedig nem vagyok egy magától korán kelő típus. Azzal a gondolattal ébredtem, hogy hívjam fel Annuskát, s kérdezzem meg, hogy nem tud-e egy szállítót. Aztán elküldtek egy másik rokonhoz a faluban, aki kérdezősködni kezdett, s okosan, csak oda fuvarban gondolkodott, hogy ne kelljen kétszer annyit fizetnünk, egy olyan fuvarozóval, akinek van esetleg vissza fuvar megrendelése. Abban a tudatban váltunk el, hogy a dolog intéződik, s másnap, amikor indulunk haza, már többet fog tudni mondani. Az összeget is megmondták, 150-200 Euro-ra becsülték ezt a munkát, amiért ha belegondolok, éppen csak egy francia ágyat veszek, nemhogy egy teljes hálószoba bútort, s egyéb kiegészítőket. Meglepett az ár is, rosszabbra számítottam, s teljes nyugalommal indultunk kirándulni a Hargitára.
A Madarasi Hargita az útikönyv szerint, nyáron kocsival is megközelíthető, csak azt nem írták oda, hogy milyen kocsival. Ez az út ugyanis nem egyszerűen köves volt, hanem kő darabok álltak ki belőle, s ami talán még egy terepjárónak is kihívás lett volna. Miután négy és fél kilométert fel kínlódtunk kettesben, autónkkal s alvó gyerekeinkkel a kilenc kilométerből, s még nem is kezdett igazán emelkedni az út, úgy döntöttünk, hogy vissza fordulunk. Féltettem az autót, az a gondolat, hogy valahol megadja magát, félelem magként, mindig visszatért, de olyankor lefuttattam azt a gondolat sort is, hogy hogyan oldanám meg a helyzetet, s időnként felfigyeltem az úton az autómentőre, főleg ha non-stop számot is írt rajta. De legtöbbször inkább nem mentem bele, s arrébb tettem akkor még a gondolatot. Ott azonban félúton, bár szerettem volna feljutni a hegyre, úgy éreztem, ha tovább kínozzuk a kocsit, valami baj lesz, s maradék pénzünket költhetjük kocsi javíttatásra, ha kijött volna egyáltalán belőle. Visszafordultunk, s a kocsi lereagálva aggodalmunkat, műszerfalán máris bekapcsolt vagy három jelzést, ami gyújtás után el szokott tűnni. De nem mentünk bele jobban a félelembe, hogy már megtörtént a baj. S ahogy leértünk a rendes útra, levettük a gyújtást, majd újra indítottuk, a lámpák kialudtak, a kocsi rendben volt, s haza is hozott másnap minket annak rendje s módja szerint. De a Hargita látványa különleges volt, még ha csak messziről is tapasztaltuk meg, s úgy döntöttünk, megpróbáljuk Hargita Fürdő felől, ahol a térkép szerint rendes úton is fel lehetett jutni oda. Megálltunk Homoródon a 12 borvizes forrásból vizet meríteni, aztán következett a végcél.
A hideg őszi levegő sem ért váratlanul a hegytetőn, még ha csak augusztus is volt, felvettünk néhány pulóvert, s elindultunk a hegyi boltba nyalókáért, mert mi érdekli az ember lányának három éves gyermekét a festői szépségű Kárpátok csúcsán, minthogy neki már pedig nyalóka kell. Hiába, élni tudni kell.
Aztán séta közben egy mókusra lettünk figyelmesek, aki időnként megjelent, aztán nagy kört tett, eltűnt, aztán újra és újra felbukkant. A gyerekek a játszótér eszközein való vitatkozással voltak elfoglalva, hiszen mindig az az érdekesebb, amit a másik használ. De a mókus látványa őket is elcsendesítette, így aztán elindultunk megnézni a fehér földdel szegélyezett tavat, amely fölött a kalandpark csúszópályája is átsiklott, én pedig ösztönösen a földön heverő köveket kezdtem figyelni. A szebbeket fel is szedtem, s a példámon felbuzdulva a gyermekeim is gyűjtögetni kezdtek. Megbeszéltük, hogy a gyógyvizű forrástól nyerik vissza ezek a kövek valódi természetüket, így gyógyvizes forrás után néztünk, s mivel az egyikből alig csordogált a víz, átmentünk, egy úgynevezett mofettához, amiben a gáz mellett, víz is bugyogott, s átmostuk vele a köveket.
Másnap, mielőtt indultunk, a kicsi ház eldugott, de annál lényegesebb pontjára elhelyeztem egyik gyógykövemet, így köszönve meg, ezt a sok jót, amit pihenésünk színtereként adott, s amely összekapcsolja őt az Univerzummal, körbe véve fényvédelemmel azt a sok jó embert, s csodaszép helyet.
A szállítás, mint kiderült aztán, még sem volt sínen, mert a fuvaros épp csak hazajött, s addig nem megy, míg nincs visszafuvar, így heteken belül nem megoldható a kérdés, mondták. Nem estünk kétségbe, mondtuk, biztos tud az új vevő is várni még pár hetet, s ha lesz mit hozzon visszafelé, mindenképpen jelentkezzen. Két óra múlva csörgött a telefonom. A szállító hívott, akkor indult Marosvásárhelyre a bútorokért. Lett ugyanis a semmiből egy vissza fuvarja váratlanul. S hajnalra megérkezett hozzánk. Mi éjjel egykor értünk haza, éppen csak pár órával a teherautó előtt.
Nagyanyám keze lett volna a dologban? Ennyire közbe tudnának avatkozni odaátról? Vagy pusztán dolgunk van ezzel a bútorral, azért alakultak szinte maguktól a dolgok?
Napokig nem voltunk még itt lélekben, még ha meg is érkeztünk fizikailag. A bútorok meg, szintén arra a harmóniára, szépségre emlékeztetnek, amiket ott éltünk meg. Ott minden valódi volt. Őszinte s igazi. Ott bent a szivárvány havasán.
Valamelyik nap levittem a gyerekeket a nagyszülőkhöz, s apósom kicsit próbára tette a türelmemet, miközben a háttérben a Duna TV-n a Kárpátok vonulatait mutatták, azt a környéket, ahol pár napja még mi is jártunk. Nem tudtam alámerülni a játszmába. A látvány bekapcsolta bennem, mindazt az élményt, s különlegességet, amit ott átéltem, s nem tudott kizökkenteni a kötözködés. Nem is reagáltam rá igazán.
Hazafelé ezen gondolkodtam, kitudja hanyadszor, hiszen sokszor meg is feledkeztem már róla, hogy mennyire fontos, hogy legyen egy belső kép, amit fel tudunk idézni a nehéz helyzetekben, ami sokat jelent nekünk, ami feltölt, eláraszt minket szépségével. Keresni kell, gyűjteni a jó élményeket, mert akkor van miből építkeznünk a nehéz helyzetekben is. S akkor kívül tudunk maradni belőle, nem tud lehúzni, magába szippantani, nem hathat ránk. Mert ez a különleges kép, jó élmény csak a miénk, s ha belé helyezkedünk, gyakran felidézzük, azon kapjuk magunkat, hogy minden rendeződik, magától, s egyre több harmónia, jó érzés, nyugalmas pillanat érkezik az életünkbe. Hiszen kiterjesztjük a jó érzést, mert ami bent van, az van kívül is. Azt vonzzuk be, azt tapasztaljuk meg. S egy ilyen belső képpel minden rendezetté válik.
Gratulálok, gyönyörű a cikked!
Megható és nagyon igaz.
Puszillak!!!