A válások valódiságának kérdése foglalkoztatott a minap. Néhány hete, egy tanfolyamon, valaki a válásáról mesélt a csoportnak, hogy két gyerek mellett eljutottak addig a pontig, hogy nem tudják együtt továbbélni az életüket, és amikor ideért a történetében a mesélő, erős zokogás lett úrrá rajta, amit próbált visszatartani, de kis szünetet kellett tartania, míg érzelmileg visszabillent, s folytatni tudta. Azóta új kapcsolata van, akivel annyira tökéletes minden, ő legalábbis így mesélte, s a gyerekek apjával pedig teljesen baráti a viszony, amióta külön élnek, és sokkal jobb apuka lett, mint előtte volt.
Szöget ütött a fejembe ez az érzelmi kitörés. Elváltak, szerelmes másba, szép és jó minden, de a válás gondolatától még mindig kiborul. Akkor hogy is van ez valójában?
Azt mondják, hiába válik el valaki, a következő társa is, ha nem is külsőleg, de bizonyos dolgokban hasonló lesz az előzőhöz. Amiket nem oldott meg az előző kapcsolatában, viszi tovább a következőbe, s gyakorlatilag pont egy olyan embert fog bevonzani, akivel ezeket a problémákat kell rendbe raknia. Akkor meg nem jobb még abban a kapcsolatban, ahol élünk, főleg ha már gyerekeink is vannak, rendet teremteni?
Egyik ismerősöm azt szokta mondani, a válás a gazdagok kiváltsága, mert hova menjen az ember miután elvált? Hány olyan viszony van, hogy válás után, mivel nem ért volna annyit a lakás, hogy kettőt tudjanak venni belőle, továbbra is együtt élnek, csak mindenki elzárkózva a saját szobájába, mint a társbérletben. Konyha, mosdó, rezsi közös. Meg az egymásból kiváltott indulatok is. A játszmák. De a gondolatok, érzelmek nem.
Ez megoldás? Szerintem inkább pokol. Így sem új életet kezdeni, sem lezárni az előzőt nem lehet.
Vagy kerüljön inkább utcára a másik? Hány hajléktalan története kezdődik így: elvált, utcára került…stb. Valaha, valahol szerették, most mégis magára maradt, senkifia, árván. De vajon akkor szerették-e igazán? S még ha gyenge is, szenvedélybetegségekre hajlamos, akkor sem megoldás sorsára hagyni valakit…Hiszen minden kapcsolat két emberen múlik.
Azt is mondják, azt lehet megcsinálni az emberrel, amit a másik megenged, hogy csináljanak vele. Csak rajtunk áll, hogy a másik hogy bánik velünk. S vajon mi hogy bánunk vele? Elég türelemmel fordulunk-e társunk felé? Észre vesszük-e az intő jeleket, a távolodást, az egymástól való elfordulást? Meglátjuk-e, hogy valami változik ő benne is, és tudjuk-e értékelni, ha a sok hiba ellenére, mégis valami apró figyelmességgel közeledik felénk? Vagy már észre sem vesszük, hiszen már “leírtuk” teljesen?
Én nem hiszem, hogy a mély, sokéve tartó kapcsolatok nem gyógyíthatók. Persze csak ha akarjuk, hogy még jó legyen. Hiszen van úgy, hogy valójában mi nem akarjuk folytatni, csak nemtudjuk beismerni magunknak. De ha igen, javítani akarunk, emlékezzünk vissza azokra a pillanatokra, amikor valami nagyon jót éltünk át vele, a kedvessel együtt, s legyünk jelen újra benne, legyünk ott az adott pillanatban. Ebből töltekezzünk a nehéz percekben, s idézzük fel minél gyakrabban, hiszen akkor újra valósággá válik.
Ha a szavak nyelvén nemtudunk kommunikálni, tanuljuk meg a prána gyógyászat alapjait, vagy reikit pl. vagy bármilyen csakratisztító, energetizáló, finom testekben is ható módszert, s amikor a másik alszik, nézzük végig testének energiaburkait, anélkül, hogy hozzáérnénk. De akár hozzá is érhetünk, ahogy jólesik.
Ha nem ismerünk ilyen technikákat, de változtatni akarunk, kezdjünk el tanulni, olvasni, könyvtárba járni, kérdezősködni, rákeresni az interneten, mert ha igazán akarjuk, megtaláljuk azt a segítséget, amire szükségünk van a jobbításhoz, továbblépéshez.
A lényeg, hogy ne adjuk fel, ha az egyensúly visszaállítása a cél. Ha pedig mennünk kell, hát menjünk, ne kínozzuk akaratlanul is a másikat tovább. De akkor tudjunk lezárni is és elengedni is, ha valóban csak ezt látjuk a legjobb megoldásnak.
Ha befelé nézünk, mosolygó vagy szomorú arcot látunk? Képzeletben magunkat is feltölthetjük, gyógyíthatjuk az említett módszerekkel. Saját magunk rendbehozásával, a másik emberrel való kapcsolatunk is javulni fog. Ha pedig rajta kezdjük a gyógyítást, az ugyanúgy visszahat ránk is, hiszen azt kapjuk vissza, amit adunk.