Azon gondolkodtam a minap, gépem villogó képernyőjét figyelve, amelynek hibája már használhatatlanná fokozódott, hogy miért van az, hogy Uri Gelleresen mondogatom neki a MUKODJ szót, de nem változik semmi. Ha a szeretetre koncentrálok, meg a kezemből áradó fehér fényre, akkor pillanatokra megáll a remegés, ugrálás, de aztán kezdődik minden elölről, folytatódik tovább.

Este ezzel a gondolattal aludtam el, keresve a választ, mi az akadály, miért nem működnek úgy a dolgok, ahogy szeretném, hiszen egyszer már a vízen is jártam, egy kivetített testtel. Éreztem a lábam alatt a vizet, ahogy elindultam, miközben a parton ültem fizikai valómban. Akkor tehát mi lehet a gond, hiszen tudom, hogy működhet, de valami akadályoz.

Határozott álomemlékkel ébredtem: Vacak, befogadott, majd elajándékozott kutyánk gazdija, vallotta be félősen, hogy a kutya elveszett, az a gyanúja, hogy a szomszédok eltették láb alól, mert elintézte a környék szukáit, repülési tudománya jóvoltából. Ő ugyanis, hála a mi retriever keverék lánykutyánknak, megtanult Lolától átrepülni a kerítésen, így minden nőstényhez bejutott, aki csak tüzelt az utcában.
Szóval elveszett a kutya. Erre én azt feleltem, hogy nem a szomszédok voltak, hanem be van záródva valahova, beszorult, vagy valami ilyesmi történt vele, és ezért fáj a fülem időnként, mert őt érzem, ő nyüglődik valahol.

Azt kérdeztem este magamtól, mi az akadály: válasz, egy női éntől, aki a szomszédokat, vagyis a környezetet hibáztatja. Én pedig a bezáródásról beszélek. Elzárt rész, ami kiakar törni, kiszabadulni. S mivel nemjó neki, még a fülem is belesajdul.

No már tudom a következő kérdést ma estére: hogyan szabadíthatom ki?

Már hallom is a választ valakitől: elengedéssel. De attól tartok, az én esetemben ez kevés. Valami mást keresek most magamban, valami sokkal mélyebbet, vagy sokkal egyszerűbbet. A kulcsszót. Ha megvan, jelentkezem.

« »