A válások valódiságának kérdése foglalkoztatott a minap. Néhány hete, egy tanfolyamon, valaki a válásáról mesélt a csoportnak, hogy két gyerek mellett eljutottak addig a pontig, hogy nem tudják együtt továbbélni az életüket, és amikor ideért a történetében a mesélő, erős zokogás lett úrrá rajta, amit próbált visszatartani, de kis szünetet kellett tartania, míg érzelmileg visszabillent, s folytatni tudta. Azóta új kapcsolata van, akivel annyira tökéletes minden, ő legalábbis így mesélte, s a gyerekek apjával pedig teljesen baráti a viszony, amióta külön élnek, és sokkal jobb apuka lett, mint előtte volt.
Szöget ütött a fejembe ez az érzelmi kitörés. Elváltak, szerelmes másba, szép és jó minden, de a válás gondolatától még mindig kiborul. Akkor hogy is van ez valójában?