Van, hogy beugrik, ha az ismerőseim, barátaim között, két embernek dolga van egymással, s mivel ez egy olyan év, hogy szinte minden rögtön megvalósul, erős késztetésem támadt, hogy ennek a két barátomnak felhívjam a figyelmét egymásra.
Viszonylag közel laknak egymáshoz, s mégsem tudnak egymásról. Mintha egy nagy sötét felhő ereszkedett volna kettőjük közé, amin keresztül képtelenek észrevenni egymást.
Nem akartam bele avatkozni, de mivel mindkettő egyedül van, s hallottam, hogy egyikük szomorkodik is, nincs jól, egyre erősödött a késztetés.
Írtam mindkettőnek a másikról, s barátnőm reakciója kapásból a hárítás volt, ami érthető is, ha az embert össze akarják hozni valakivel. S azóta önigazolásként a facebook személyes oldalán oszt meg különböző idézeteket, amit most találónak érez a fájdalmára. Mert felsértettem benne egy elnyomott sebet, azzal, hogy egy lehetséges társra hívtam fel a figyelmét.
Ő ugyanis gyerekkel van egyedül, s mivel az a másik, akitől a gyermeke született, elárulta, becsapta azzal, hogy nem él velük, s nem törődik velük, ha meg is bocsátott a pasinak a szíve mélyén, új kapcsolatai felé már tüskével a szívében nyit újra. Ha nyit egyáltalán.
Pedig amolyan angyali lélek ő, különleges és szép, de nem láthatják az arra érdemesek, mert magára húzta ezzel a sérüléssel sötét felhőjét, hogy más már ne bánthassa meg ennyire mélyen. Mint a Csipkerózsika című mesében, a várat is benőtte a csipkebokor, s száz évig senki sem férkőzhetett a várnép közelébe, mert a bokor nem engedett át senkit.
Beleavatkoztam, ő hárított, arról írt, hogy az engedélye nélkül ne csináljak máskor ilyeneket. De a felhő, csipkebokor felszakadt, s végre kezd kisütni a nap, mert foglalkoztatni kezdte az egyedülléte. Nem szomorkodik, ő az a típusú lélek, aki önmagában is teljes, egy ideig. De társas lénynek vagyunk teremtve ebben a létjátékban, s ha sokáig nem jelentkezik a másik felünk, a saját utunk is könnyen vakvágányra, önbecsapásba futhat. A valódi, hiteles társ könnyít a mindennapi terheken, már csak azzal is, hogy mellettünk van.
Az ember, ha egyensúlyban van önmagával, virágporként vonzza azokat a társ jelölteket, akivel dolga van, mint a méhecskéket.
A barátnőmnél eltörött valami, ami számára sem volt tudatos. Hogy szóba hoztam, s elkezdett foglalkozni a magányával, fel is oldja ezt a sérülést, mert különleges gyógyító lény ő.
Figyeljünk a környezetünkben élőkre, az egyedülállókra, s ne az eszünkre hallgassunk, ha úgy érezzük, hogy ezt vagy azt, össze kéne hozni a másikkal, hanem csakis a szívünkre. Ő megmutatja az utat is, ha hallgatunk rá.
Nem az a lényeg, hogy a barátnőm összejön-e ezzel a fiúval. Nem fognak már egymás mellett észrevétlenül elmenni az utcán, ha összetalálkoznak, abban biztos vagyok. S mivel mindkettőnek beszéltem a másikról, beindítottam köztük egyfajta energia áramlást, kíváncsiságot, ellenállást, stb, amely által össze fognak találkozni, pont ezért. Ha meg élőben is látják egymást, nemcsak “virtuálisan”, mindkettő különleges kisugárzása, s a másikra való hatása, talán beigazolja a megérzésemet, miszerint összeillenek, s dolguk van egymással.
Ha pedig nem, akkor is ez a fajta lelki teher, levált végre róluk, s könnyebben nyitnak egy olyan társ felé, aki eddig lehet, hogy a közelükben volt, de valamiért nem vették észre. Akárhogy is alakul, mindkettő jól jön ki belőle. Hiszen valójában sosem vagyunk egyedül. Főleg, ha figyelünk egymásra.
« Kétszer közelít: vigyázz lecke! Tündérország szivárvány havasán »