Hálát adtam. Mindent megköszöntem, megtaláltam a kulcsszót. Gyakoroltam, mondogattam, hogy beépüljön, s működni kezdett. Rossz, lehúzó gondolatnál, inkább köszönetet mondtam, azért amiben vagyok, ahol vagyok, aki vagyok, akikkel vagyok, s a rezgésszámom újra megemelkedett, s kiegyenlítődtem.
Egyik nap, azt álmodtam, hogy a korábban említett gépem megjavult, s működik,
mintha soha semmi baja sem lett volna. Nem kapcsoltam be még, a késztetés hiányzott, de gyakoroltam a “köszöngetést”, aztán meg is feledkeztem róla. Aztán jó pár nap múlva, megjött az ihlet, s beindítottam. HIBÁTLANUL MŰKÖDÖTT! Ahogy álmomban. Alig hittem a szememnek. Szerencsére azóta is minden rendben van vele. Jó pár tízezrest spórolt nekem az Univerzum, sokba került volna a javítása.
Nem azon múlott, hogy biztos voltam benne, hogy megjavul, mert egyáltalán nem voltam biztos. Egyszerűen csak elhatároztam, hogy hálával gondolok rá, azért, hogy van nekem, s időnként fehér fényt küldtem felé gondolatban, s lelki szemeimmel láttam, ahogy feltöltődik. Álmomban is töltődött, aztán működött. Ha eszembe jutott, hogy éppen nemtudtam használni, átfordítottam a gondolatot, s “gyógyítottam” inkább, minthogy elszomorítson hiányának állapota. Bejött. Működik. Próbáljátok ki:)
S utólag belegondolva jó volt nélküle is, több időm jutott más dolgokra, kellett ez a sajátgép nélküli néhány hónap is. Akkor sem a hiány állapotára koncentráltam, hanem minden másra, hiszen oka volt annak is, hogy nem tudtam használni. Most hogy működik már, jobban vigyázok rá, s kevesebbet vagy másképp használom. Megtanultam a leckét:)