Elképzelek egy mosolyt a szívemben, az arcomon, kiterjesztem a napfonat csakrámra,  köldökömre, és a harmadik szememre.  Ezzel a technikával sugárzó fényt hozok létre, amely megvéd a negatív, lehúzó rezgésszámú gondolatformáktól, írja a egy taóval foglalkozó könyv.

Legegyszerűbb felidézni egy kedves arcot, kirakni egy fényképet, vagy bármit, ami megmosolyogtat. Minél többet gyakoroljuk, annál erősebb lesz a késztetés, hogy mindig minden helyzetbe “belemosolyogjuk” magunkat.

Napok óta foglalkoztat a gondolat, hogy mit csinálnék másképp, ha újra tizenhét éves lehetnék. Nem ebben a korban, hanem az akkoriban, amikor tényleg ennyi voltam. Könnyítésként magammal vihetem mindazt a tudást, amit összeszedtem azóta.

Írni kezdtem erről, annyira erős a késztetés,  az első napokat, amikor úgy ébredek, hogy újra tini vagyok, s menni kell suliba. Amikor ahhoz a gondolathoz értem, hogy mennyi energiát spórolok, hogy nem kell fülig szerelmesnek lennem egy bizonyos fiúba, hiszen nem felejtettem el semmit az elkövetkező évekből, megkönnyebbültem. De a kamaszkori rosszkedv eszembe jutott, s aznapra abba is hagytam az írást, mert éppen nem jutott eszembe a belemosolygás gyakorlata. Aztán estefelé,  nagyon kellemes jóérzés járt át. Meg is lepődtem, mitől lett hirtelen ilyen jó kedvem.

Az első gondolatom az idővonal, és a 17 éves korról való írásom volt.

Hát persze, villant be, hiszen felszabadítottam az energiát, s máris kihatással volt a jelenemre. Pedig nem írtam sokat. Arról írtam, hogy hogy tudom beiktatni az agykontroll tantrükk kiadványában tanultakat középiskolai tanulmányaimba, és hol találok valamilyen akrobatikus sportot, s hogy hogy adom be anyámnak, hogy le szeretnék középfokúzni angolból, amikor a suliban németet és franciát tanultam. Aztán elmerengtem a kötelező kutyasétáltatáson, hogy azt az időt mivel tudnám hasznosan feltölteni.

Lényeg a lényeg, hogy működik a dolog, s azzal, hogy létrehozok egy alternatív múltat, sokat segítek a jelenemnek is.

Egyébként nem könnyű feladat. Megtartani a jó embereket, ott lenni azokon a pontokon, ahol megismertem őket, s kikerülni azokat a helyzeteket, amik fájdalmat okoztak. Hiszen ezeket már átéltem, nem kell újra leszűrnöm belőlük az olykor keserves tanulnivalókat, tapasztalatokat.

És az internetről is le kell mondanom. Hiszen akkoriban még számítógépe is keveseknek volt. Maradnak a könyvek, és a villámolvasás. Legalább marad időm, tökélyre fejleszteni.  Ez a világ nem pörög olyan sebesen, mint a mai. Nincs információáradat. Még.

2012 van.  Olvastam egy írást közeledő napkitörésekről, nagyon erősekről, amelyek az elektromos hálózatot megbolondíthatják annyira, hogy hetekig is áram nélkül maradhatunk.

Vajon fel vagyunk-e ezekre készülve? Vagy csak éljük megszokott hétköznapjainkat? Legyünk tudatosak, s figyeljünk  a jelekre, ne zárjuk be a fülünket, s legfőképpen a szívünket. Mosolyogjunk, s védjük energetikailag szeretteinket, s magunkat, mert most minden élesebb, erőteljesebb.

« »