Tegnap végre pontot tettem az i-re, s kiírtam magamból a leggyötrőbb félelmeimet. A másik oldalra pedig a pozitív, ellentétes állítást. A lapot kitéptem, összehajtottam, s bár este elégettem a lemetszett, fertőzött málna ágakat, a papírt nem hoztam ki. Másnap reggel, fogtam egy öngyújtót, s elégettem.

A napokban hivatalos iratokat kerestem a papírjaim között, s mivel már soknak éreztem, a mindenféle megtartott lapot, selejtezni kezdtem, gyarapítva a begyújtáshoz használt papírok számát. Érdekes módon, szinte aznap hívott egy barátunk, hogy elintézte nekünk a vágyott gumiasztalt, ami szinte ingyen a miénk lett, mert egyik barátjának már nem kell, a gyerekük megunta, útban van. Ahogy helyet teremtettem, már jött is egy új dolog.

Délelőtt számmisztika leckéim lemaradásait igyekeztem behozni, s olvasgattam egy leckét a megbocsátásról, s arról, hogy ha valakinek nem akarunk megbocsátani, a harag nem enged fel bennünk, gyakorlatilag a saját árnyék részünknek, lelkünk egy darabjának mondunk nemet.    Van egy ilyen ember az életemben, s szerettem volna kikerülni, a gyerekeink egyidősek, s egy oviba járnak, suliba is egy osztályba kerülnek, s úgy voltam vele, ha nem kell látnom mindennap, nem foglalkozom vele, tovább tudok lépni. De nem tudom kikerülni, mert egy osztályba fognak járni a gyerekeink. Nem jutottam dűlőre magammal, de tudatosítottam, hogy van egy árnyék részem, akinek a fájdalmat okozó, önző viselkedését nem tudom elfogadni, valahol a tudatalattimban, s akit ez a csaj képvisel.

Ezt az említett gumiasztalt indultunk megnézni nem sokkal később, délután, hogy megbeszéljük a szétszerelés, elszállítás részleteit. A kicsi a gyerekülésben ült a kerékpáromon, a nagy a sajátján tekert. A stoplámpához értünk, át kellett jutnunk a túl oldalra. Nagyobbik gyermekem, letette a biciglijét, s megnyomta a gombot. Észrevettem, hogy közeledik egy autó, elég gyorsan, annak ellenére, hogy megnyomtuk a gombot, de fel sem merült bennem, hogy nem lassít, és áll meg a piros lámpa láttán. Kiléptünk az útra, a kocsit vezető nő szemébe néztem, aki már meglehetősen közel volt, s mutattam neki, hogy nekem van szabad utam, zöldet mutat a gyalogos lámpa.

Rémületet láttam a szemében.

S valahogy ott akkor abban a pillanatban eszembe sem jutott, hogy bajunk eshet, pusztán csak tudatában voltam saját igazságomnak, ugyanakkor annak a végtelen szeretetnek és isteni kegyelemnek, amelyben nap mint nap részesülünk.

Félrekapta a kormányt, nem tudott volna megállni, kikerült minket, s tőlünk jó ötven méterre, hatalmas fékcsikorgással megállt.

Mintha egy tökéletes fénygömb, légbuborék közepében lettünk volna, amely több méterre körbe vett minket, s ezt az autót, ott a veszélyhelyzet közepén, éles helyzetben, spontán félre lökte volna. Pontosan egy fél kört írt le, nem volt szembejövő forgalom, miután visszakanyarodott a saját sávjába, miközben fékezett, s tőlünk kb harminc méterre megállt.

A mögöttem jövő bácsi is ideges volt, azt mondta, jelentsem fel, ő tanúskodik, írjuk fel a rendszámot. De elengedtem magamban az érzést. Nem lett bajunk, jobban bele gondolva nem is lehetett volna, mert a lélekjelenlétem jóval erősebb volt ott abban a pillanatban.

Kilökődött az auránkból autóstól.

Többször hallottam már olyan autóbalesetekről, hogy hiába törik ripityára az autó, vannak, akik egy karcolás nélkül megússzák, vagy van, hogy több méterrel arrébb térnek magukhoz, miközben a kocsi szétzúzódott. Azt hiszem ma megértettem ezt a pillanatot.

Nincs olyan, hogy halál, vagy szerencsétlenség. Minden okkal történik. Leckék, figyelem felhívások, megtanulni, megérteni valók. De csak illúzió. Ha megértjük, szertefoszlik.

Az Univerzumban tökéletes rend honol. S ha mi jelen vagyunk, ott akkor, a baj, mint fogalom, kipukkan, mint egy lufi, hiszen nem valós, kiderül valódi természete.

Mint a hologram, amivel etetnek minket, az úgynevezett valóságról, miközben az egész történelmünk már az alapjainál esik szét. Valami ébred. Legyünk jelen benne. Tudatosan. S figyeljünk a megerősítésekre.

« »