Nem szépelgek, sosem volt szokásom. Írom, ami eszembe jut. Bár az utóbbi időben, vissza fogtam magam. Egy, amolyan utolsó vizsgára koncentráltam, nem átvitt értelemben. De a gépezet valahogy mégis hibát jelzett, már menet közben, mert támadó egók, butaságokban, igazukban hitüket erőltető, tévúton bolyongó emberek, amolyan összjátékban, végül nem adták meg a lehetőséget, hogy túl legyek rajta, s csak az egyik része sikerült a vizsgámnak.
Mikor a dolgozatom lehúzták, felkaptam a fejem, s nem akartam vizsgázni menni. A mátrix jelzett, hogy vmi vészterhes közeleg, de a konzulensem igyekezett megnyugtatni, s vizsgára küldeni. Nem engedtem a tudatnak, elmentem vizsgázni, s mint valami rossz vicc, olyasmiből nem engedtek át, amire a legkevésbé sem számítottam, mintha néhány kis kobold a háttérben, csak azért is megtréfálni akart volna. De a tréfájuk keservesre sikerült.
Nem kezdtem vitatkozni, először inkább hihetetlennek tűnt az egész, ahogy megtörtént, s amiket mondtak. Hallgattam. Akkor sem kezdtem harcolni, amikor lehúzták a dolgozatom, s aminek következményeként, végül ez a helyzet létrejött. Pedig tudtam, akkor, mikor kiderült, hogy hányasokat adtak, néhány percre, hogy ez fog történni. Mégis, még ott is a vizsgán, egészen valószerűtlennek tűnt.
Egyszerűen csak megtörténik, hogy elbánnak az emberrel, látszólag, s talán értelme sem volt kiállni az igazamért. Ego vezérelt, magukat hatalommal felruházó lelkek, akik a másokon való áttaposással érzik magukat elégedettnek. Vajon boldogan élnek, jókedvvel hajtják este álomra a fejük, elégedetten, hogy ma is hozzá tettek valamit a világhoz, nem inkább elvettek belőle?
A miértjét kerestem egy ideig, ezen történéseknek, aztán elengedtem, kicsit talán meg is feledkeztem róla.
Teltek a hónapok, halasztani akartam, – újra -, ezt a záróakkordját életem ezen szakaszának, amikor, egyik napról a másikra, s szinte “minden idősen”, erőteljes késztetésként jelentkezett a gondolat, hogy mégiscsak most kell befejeznem, leadnom a jelentkezésem a júniusi időpontra. Két nap alatt írtam át, változtattam, s fogadtattam el a konzulenseimmel az új dolgozatot. Semmi görcs nem volt bennem, vitt az áramlat.
Aztán hatalmába kerített a szülés misztériuma, különös hatalma, s gondolataimat a fájdalom, s az olykor mégis édes kín gyötrelmei irányították. Persze csak utólag édes, hiszen a végeredmény, a kicsi fiam, és elbűvölő személyisége, alapvetően, minden bánatom feledtette.
És elérkezett az a bizonyos nap, az államvizsga újrajátszása. Az épület alagsorában tűz volt néhány napja, az emeleti termekben csupa pernye lett minden, ezért átköltöztették a vizsga helyszínét a kollégium egyik termébe.
Konzulensem segíteni akart, így utolsóból a listán, első lettem, s éjszakázó fáradt agyam, babát etető testem, még szinte fel sem ébredt a nappali világ morajlására, amikor már a vizsgabizottság előtt kellett bizonyítanom szakdolgozatban foglalt állításaimat. Nem ment könnyen. A beszéd, a szavak előbújása, amire máskor olyan büszke voltam, mintha cserben hagyott volna.
Érdekes módon most mégsem értékeltek le, köszönhetően a külső bírálóimnak, akik most annyi szépet és jót írtak a dolgozatomról, így gyakorlatilag délután hivatalosan is kertész mérnök lettem.
Aztán este hívott apám, nagyon szomorú volt a hangja. Bekövetkezett. Édesanyám feladta a földi küzdelmeit, s távozott a testéből. Egyszer még megpróbálták visszahozni, de határozottan távozni akart. Másodszor már nem sikerült.
Mintha kivárta volna ezt a vizsgát, holott már szinte magánál sem volt, az utóbbi hónapokban. Mintha neki fontosabb lett volna, hogy meglegyen ez a diplomám is. Pedig csak egy papír, semmi egyéb. Neki mégis sokat jelentett.
Pár nappal később, útban apámhoz, hatalmas dugóba keveredtem az M7-esen. Ha jobban belegondolok, esélyem sem volt másfelé menni, mert az érdi lehajtónál, azért döntöttem mégis az autópálya mellett, hatalmas sor haladt csigalassan a másik út felé, így inkább bekanyarodtam egy benzinkútra, s vettem egy matricát, aztán visszatértem az autópályára.
Néhány kilométer után viszont ott is lassulni kezdett a forgalom, s időnként meg is állt. Baleset volt. S a rádióban felcsendült egy dal:
Minta föld és ég egybeért volna. Azt hittem valaki meghalt, s most távozik, hiszen kapuk nyíltak. De nem volt nagy baleset, csak koccanás volt. Édesanyám búcsúzott újra. Hiszen hosszú folyamat ez. Amíg minden egyes porcikáját, létének legapróbb ízeit is feloldja bennem, s a hátrahagyottakban.
A temetésen unokanővérem hozott egy könyvet, amit egy idegsebész írt, A mennyország létezik, címmel. Mohón olvasni kezdtem, hátha többet megtudok arról, hogy most hol van ő, s Valóban, hogy érzi magát, de nem kaptam teljes választ a kérdéseimre.
Gyakran álmodom vele, hol jót, hol szomorút, van hogy teljesen meggyógyul, s beszélgetni akar velem, vagy van, hogy búcsúzik, mert visszatér a betegsége. Volt olyan is, hogy mikor temetni akarják, kiderül, hogy mégis él, s a sír felett egy ketrecben alszik lényének egy része, s néhányan ülnek egy padon vele, és csak várnak. Itt rekesztik. A beteg, fájdalomtestének egy darabkáját.
De aztán feloldódik ő is, hiszen sokan imádkoznak érte a családban.
Ez a dallam pedig az én imádságom, egyben hálaadásom, s elengedése az Édesanyámnak.