Egy társ, szerelem, s akkor enyém a végtelen -gondolja az ember tizenakárhányévesen vagy akár később is. De az élet nevű játék más szabályok szerint működik.

Amikor kamasz voltam, én is a felemelő szerelemtől vártam a megváltást. De valahogy ez mégsem akart eljönni. Pedig nagyon tudtam, és akartam is szerelmes lenni. Volt hogy poklot jártam, vagy az egekig repített az érzés, egyszerre lángolt, zokogott vagy kacagott a lelkem, ha a Kedves jó szót szólt vagy csak hallgatott, de mégsem kerültem közelebb önmagamhoz.

Pedig kit is keresünk a másikban, ha nem önmagunkat? Saját lelkünk ellentétes nemű kifejeződését ebben a fizikai világban. S van, hogy úgy érezzük ráillik a “leírás” valakire, aki megtetszik, áramütésszerűen hasít belénk az Aha érzet, hogy vele minden szép és jó lehet, de valahogy fránya módon mégsem akar működni a dolog, valami nem stimmel, mégis foggal-körömmel ragaszkodunk az érzéshez, nemtudunk engedni s elengedni.

Vajon önmagunkban megtaláltuk már, felidéztük s beépítettük azt a bizonyos másikat, a lényegit? Nézzünk tükörbe, és keressük, hívjuk elő, lássuk meg másik felünk. Le is írhatjuk, milyen tulajdonságokat várnánk el attól a bizonyos másiktól. Aztán nézzük végig a listát: vajon mindez bennünk megvan-e már? Tudunk-e olyan módon élni, ahogy ezt az eszményi kedvestől elvárnánk?

Ízlelgessük, barátkozzunk meg előhívott énünkkel, s érezzük, hogy mennyire szeretjük őt is, ahogy saját magunk. Ha az önszeretetünk tudatos és egyensúlyban van, azzal, hogy a másikra kivetített énünket magunkban megtaláltuk, akkor a külvilágban is megjelenik a társunk, anélkül, hogy várnánk. Amikor már egyáltalán nem keressük.

« »