Esik eső, csepereg, írja egy költő egy gyerekversben. Az idei, szinte állandó esőzés elgondolkodtatott. A kertem odavan, “tombolnak” a csigák, főleg a meztelenek, ( a négyéves lányom meg is jegyezte egyik nap, hogy sietnie kell, nehogy elkapja egy csiga:)), a gyümölcsök nagyrésze hiányzik, leverte az eső. De vajon mit jelenthet ez a sok eső tudatosságunk útjain?
Első elméletem a pólusok eltolódása, és a tizedik bolygó közeledése, az a bizonyos titokzatos Nibiru, amely 2012-ben éri el a Földet, s miatta arrébb vándorolnak a sarkok. Ezt persze nem én találtam ki, hanem Az élet virágának ősi titka című könyvben írnak róla.
Ha viszont a mindennapi életre vetítem le, a kollektív tudat borongós, rosszkedvű állapota jut még eszembe. A sok negatív gondolat, félelem, szorongás, irígység, önmarcangolás, stb, amely jellemző az emberiség jórészére, mintha most besűrűsödött volna, s mivel a kollektív tudat eleve nem lehet rosszkedvű, egyensúlyt akar teremteni, s küldi a sok esőt, vizet, érzelmi energiát vissza az anyaföldnek, az embereket ezáltal önvizsgálatra sarkallva.
December 24-én délután figyeltem meg egyszer,éppen autóval utaztunk valahova, hogy egész más az ég szine, amikor az emberek készülődnek ünnepelni. Sokan ilyenkor önkéntelenül megemelik a rezgészszámukat, áthangolódnak. A szeretet energia pedig megjelenik, láthatóvá válik, ha sokan gondolnak rá.
Ezért tartom valószínűnek, hogy mi emberek nagyban tehetünk róla, hogy ennyit esik az eső. Ezt is mi idézzük elő, csak nem tudjuk hogyan, és miért.
Pedig egyszerű. Kevesebbet kéne panaszkodnunk, a sötét helyett a világos oldalát kéne néznünk gyakrabban a dolgoknak kollektíve, s talán kevesebb vizet zúdítanának a nyakunkba az égiek, amolyan hidegzuhanyként, hogy kijózanodjunk, s a tiszta gondolat nélküli jelenlét állapotába, önvalónkba visszatérhessünk.