Egyik nap az okmányirodában való várakozás közben a szépségről gondolkodtam. A Mennyei Próféciák is említi a szépség megfigyelését, mert ettől emelkedik a rezgésszámunk, ha a szépet észrevesszük, megfigyeljük. A fák levelei, virágok, tökéletesen alkalmasak például erre, s ha közben még a légzésünkre is figyelünk, megemelkedik a rezgésszámunk, az agyunk kikapcsol, a dolgok a helyükre rendeződnek.
Késtem pár percet, lekéstem az időpontomat, s egy órát várattak. Nem zavart különösebben, kényelmes volt a szék, olvasnivalóm is volt bőven, meg az elmaradhatatlan füzetem, hogy leírjam a gondolataimat. A szépségről volt szó, az egymásban meglátott fényről.
Megfogott a gondolat: meglátni mindenkiben a szépet, a fényességest, nemcsak a növényekben, az emberekben is. Számomra nagy felismerés volt, még ha régen természetes is volt, hogy mindenkiben a szépet keressem. Kicsit megfeledkeztem róla az utóbbi években. Szerettem gondolatban odalépni minden egyes emberhez egyszerre, magamat sokmillióba kivetíteni, s jót kívánni neki, áldást szeretetet, vagy csak egy mosolyt adni, bocsánatot kérni, megbocsátani. Végtelen voltam, s mégis egy.
Figyelni kezdtem, de kevés szépet láttam elsőre a jövő-menő embereken. Inkább szomorúságot, gondterheltséget figyeltem meg.
Ügyintézéses nap volt, délután egy ügyvédnővel is volt „randim” , s miközben beszélt, az járt a fejemben, hogy mennyire fél ez a nénike is a rettegett szolgáltatóktól, nem a tudását helyezi előtérbe, s kicsit mintha nekik is adna igazat, az volt az érzésem. De a szépség gondolata velem volt, s magamban mosolyogtam. Minden rendeződik, úgy ahogy mindenkinek a legjobb, tudom én, még ha látszólag vesztésre áll bármelyik ügyem is.
Én maradok a szépség megfigyelésénél, tudatosításánál, hiszen működik. Magasabb rezgésszámon baj nem érhet senkit. Ezt már jól eszembe véstem. Jegyezd meg te is, s gyakorold.
