A címet mintha diktálta volna valaki. Arról akartam írni, hogy miről is szól nekem ez az évkezdet, s leírtam ezt a sort. Ezért cím lett belőle. Időközben rohamot indított ellenem kisebbik gyermekem, s mintha egy hajón ülnék, viharos hintaszéken, gyerekzsivalyban igyekszem összeszedni a gondolataimat.
Tegnap is hasonló volt a helyzet, mégis megszületett egy másik írás, egy különleges helyről, ahol a napokban jártam. Tisztulásra vágytam, töltődésre, s itt teljesült a kívánságom. Talán mert családállító barátnőmet látogattam meg, aki az idővonalak szakértője, s tudja, hova kell “elvonulni”, mikor már minden veszni látszik.
Január kicsit mumus is a saját idővonalamon, valahogy mindig akkor történt valami rossz több éven keresztül. Idén nem akartam energiát adni neki, de az ellenállás is sűríti, megteremti, bevonzza a kellemetlenséget, így autót javíttathattunk, váratlanul, saját költségvetésünkhöz mérten, nem kevés pénzért. Mégis sikerült sok jót is észrevenni az egész helyzetben, kapcsolódásokon, s bár rosszul indult, mégis jól jöttünk ki belőle.
Megfigyeltem, például, hogy egyesekkel felerősödtek a kapcsolódásaim, míg másokkal, a felszín mögé látok, s már nem szívesen beszélgetek, nem jön be a szokásos jópofizás.
A szívből élő embereket viszont rögtön kiszúrom, megérint a jóságuk, s nem győzök hálát adni, hogy egyre többükkel találkozom.
Az angyalok végre tisztán látnak, ugrott be a gondolat, s talán ez is az aranykor kezdetének része.
Visszatérve az idővonalra: sokszor a fizikai családunkban is érezhetjük “földönkívülinek” magunkat, még ha szeretjük, és tiszteljük is a családtagjainkat. Mégis, nem könnyű elfogadni, hogy sok mindenben nem értünk egyet, s bár a gyökereink közösek, mégis más az értékrendünk.
Valamiért mégis ide születtünk, őket választottuk, még ha időnként nehéznek is érezzük bizonyos kapcsolódásunkat valamelyikükkel. Legegyszerűbb a tudatalattinkat segítségül hívni, s feltenni a kérdést este lefekvés előtt: ki volt ő az idővonalamon, s mitől alakult ki az ellentét köztünk, még abban az időben, amire most már nem emlékszem?
Ha következő nap nem ugrik be semmi, vagy nem emlékszünk az álmainkra reggel, tegyük fel újra a kérdést este. Meg fog jönni a válasz, ha kitartóak vagyunk.
Ha megérted mi van mögötte, rájössz, hogy az egésznek nincs is jelentősége már, s megtanulod elfogadni az elfogadhatatlant.
Hiszen az sem valós, csak egy rossz gondolat, aminek a saját ellenállásod, fájdalmad ad energiát, de valójában nem is létezik.
“Az egyetlen különbség álom és valóság között az, hogy a valóság megengedi neked, hogy kételkedj, az álom azonban nem…
Számomra a kételkedés képessége az emberiség egyik legnagyobb áldása. A vallások az ember ellen vannak, hiszen a kételkedés gyökereit igyekeznek elvágni, és ennek megvan az oka: azt akarják, hogy az emberek higgyenek az általuk prédikált illúziókban…
Miért ragaszkodtak az olyan emberek, mint Gautam Buddha annyira ahhoz, hogy az egész létezés – saját szemtanú önvalódat, saját tudatosságodat kivéve – csak egy szappanbuborék, melynek anyaga az álom? Ők nem azt mondják, hogy ezek a fák egyáltalán nem is léteznek. Nem azt mondják, hogy ezek az oszlopok nincsenek itt. Ne értsd félre őket az “illúzió” szó miatt… A máját illúziónak fordították, de ez nem a megfelelő szó. Az illúzió nem létezik. a valóság létezik. A májá pedig épp a kettő között van: szinte létezik. Ami a mindennapi tevékenységeket illeti, valóságnak lehet tekinteni. Csak a legvégső értelemben, csak megvilágosodott tudatod magasságából válik valótlanná és illuzórikussá.”Osho
Idézet: http://dudus.hu/nagyark/zenagy.php