December negyedikén, meglátogatott minket a helyi Mikulás. Amióta új polgármesterünk van, van Mikulásunk is, második éve.
Tavaly láttuk először, autókaravánnal gurultak végig a falu utcáin, krampuszokkal, villogó színes fényekkel kivilágított terepjárókkal és slágereket játszó hangszórókkal. A Mikulás táncolt és örült mindenkinek.
Diszkó Mikulás, jegyeztem meg elmésen, miután elhaladt előttünk. Csomagok röpködtek a várakozóknak, és szaloncukor esőből is jutott.
Polgármester Mikulásunk idén felkészültebb volt: nem akart útközben dobálni, ezért szórólapon értesített mindenkit, hogy csomagot csak a Művelődési Ház előtt felállított színpadon fog ajándékozni, ahol mindenféle színes műsor is várja majd az ott várakozókat.
Végre megérkezett Miklósunk, fel is jutott a színpadra, mi is közelebb mentünk, s a színpad sarkán leültettem lassan hároméves fiacskámat, remélve, hogy békésen végignézi a másik ovi műsorát, amit a Mikulásnak adtak elő.
Ez volt az én elképzelésem. Az övé viszont azzal indult, hogy beállt az ovisok mellé énekelni, még ha nem is tudta a szöveget. Aztán mikor megunta, kilépett a színpad közepére, nyakát oldalra hajlította, hunyorgott, közben a térdét is kissé berogyasztotta, s bicegni kezdett. Nagyon viccesnek találta magát, úgyhogy ezt jó ideig folytatta.
Tömeg volt, nem tudtam leszedni a színpadról, hiszen mozdulni sem tudtam, úgyhogy csendes megadással figyeltem, ahogy a gyerekem magán számot ad elő a télapónak, és az egész falunak. Időnként vissza jött, de ha marasztalni próbáltam, lerázta a kezeimet magáról, s újra neki indult.
Végre eljutottunk az ajándék osztásig, s elindultunk kifelé a tömegből. Fiacskám nem akart ölben maradni, letettem, de nagyon kellett figyelnem rá, mert az emberek nem látták, nem néztek lefelé, ő pedig csak ment, amerre gondolta.
Egy nő be is szólt, valami lökdösődésről beszélt, hogy ő gyerekkel van, s már szívem szerint visszavágtam volna én is valami nem kedves megjegyzést, de inkább nem mentem bele a játszmába. Fontosabb volt a gyerek testi épsége, mert ha egy pillanatra is elengedem, s elesik, baja eshet. (Hátulról fogtam a kabátját.)
Elszomorított ez a mohóság, taposás, oda nem figyelés, ami kialakult egy olyan ünnepségen, amelynek szintén a szeretetről kellett volna szólnia. Mintha az emberek, kiskamaszok agyába az lett volna programozva: INGYEN CSOKI, s minden más törlődött volna. Az egymásra figyelés, a jóérzések, vagy csak a kicsik előreengedése.
Mint egy beprogramozott robot sereg, tülekedtek a Mikulás csomagjukért, s mint kiderült, volt aki háromszor is szerzett magának ajándékot.
Hát ezért látok a tartalmasabb, lelki értékekről szóló rendezvényeken jóval kevesebb embert. Ott nem osztogatnak ingyen csokit, nem lehet taposni, önző módon viselkedni.
Az ego tapos, nekem, nekem, nekem, kiabálja, s tülekedik, nyomul, nem hagyja magát.
De vajon felfigyel erre valaki? Szerintem ez már túlmutat jó néhány falu, város határain. Nagyobb összefogás kell a jóérzésű emberek részéről. Elindítani kicsiben, közösségekben egy egymásra figyelős játékot, s előbb-utóbb sokakhoz eljut a gondolat csírája. Mert a sok befordult, szemellenzős egyik napról a másikra élő, fásult, robotoló embereket és gyerekeiket meg kell tudni szólítani, és visszahozni a játékba, mert kint ragadtak. A szüleikkel együtt a játékból.
De ehhez kell, hogy több megértés és odafigyelés legyen bennünk, még ha sokszor nehéz is.
El lehet kezdeni gondolatban is: elképzelem, ahogy azt mondom ÁLLJ, s megállítom a Mikulás körüli tülekedést, kilépek magamból, megsokszorozódom, mindenkit arrébb állítok, hogy ne legyen lökdösődés, majd lassan elindítom újra az eseményeket.
Mindenkit megölelek, s látom, ahogy bekapcsol a koronacsakrája, s fény árad be rajta. Aztán visszalépek a testembe, s azt látom, hogy az emberek egymást ölelgetik, hátrébb lépnek, előre engedik a kicsiket, sőt a Mikulás is csodálkozva néz szét, mert már alig jönnek a csomagokért, inkább egymást ölelgetik gyerekek, felnőttek.
Legutóbbi hozzászólások