Én lány én meg fiú, na bigyu, bigyu, bigyu

Egy pohár teával a kezemben, szipogva, monitorom remegő képernyőjére írva azon gondolkodom, hogy új rovatot kéne indítanom, olyasmit, ami vidámságot, derűt, hoz a hétköznapokba. Történéseket, rögtönzéseket, bármit.

A gyerekek alapból vicces helyzeteket produkálnak. Lassan hat éves lányom elénekelte nekünk egyik nap, azt a bizonyos Fluor számot, amit már szinte mindenki ismer, mert már az oviban is ez megy.

Idézem: kicsi lány, Én lány én meg fiú, na bigyu bigyu bigyu. Életem társa meg szinte a haját tépte, hogy miért ilyeneket énekelnek a gyerekek az óvodában. (Mondjuk ha egy Fankadeli számot adott volna elő a lány, azt nem bánta volna, esetleg Kárpátiát, vagy a Székely himnuszt. Sőt, hogy én is büszke legyek rá, annak is a régebbi változatát).

Az elmúlt napok vicces eseményei között meg kell említenem Lola nevű ebünket, akit én egyszerűen csak Csavargó Dögnek, szoktam hívni.

Ugyanis állandóan lelép. Hiába a kert, az udvar, nem is kicsi terület, ez neki nem elég. Neki muszáj külön utakon járnia. És kerítés, mint olyan, az nem lehet akadály. Helyből átpattan bármekkorán. Ha nem jut fel a tetejére, akkor meg mászik rajta. Nem is kutya ez, csak annak látszik. Van benne karvaly, meg ugró mókus vér is, mert kizárt, hogy alapból erre képes lenne magától.

Szóval, tegnap reggel is éppen oviba indultunk volna, s a nagysága már a kapunál sorakozott,  mert őt is vinni kell oviba, autóval, hiszen ez neki jár, de mivel több minden bent maradt, vissza szaladgáltunk, s kb két percig nem figyeltem rá, rögtön kihasználta a lehetőséget, s meglépett.

Délben mikor megyek a gyerekekért, az ovi bejárati ajtónál ki fogad? Hát Lola drága, akit úgy szuszakolnak kifelé a kijövők éppen, mert be akar jutni az oviba, örülni egyet a gyerekeknek. Kitessékeltem a külső kapun kívülre, s amíg öltöztettem a gyerekeket, csak megjelent újra az ajtónál. A dadus épp kilépett valamiért, így derült ki hogy itt van újra, sőt az is, hogy ismerik őt, már járt itt máskor is, és még enni is adtak neki.

Amúgy remekül tanítható eb: tegnap balett alapokat magyaráztam neki, s mutogattam a lábfejemmel: spicc, pipa. No arra, hogy spicc, már dobta is fel a hasát, ahogy illik. Előtte leült velem szemben lebegő fülekkel, (ezt nem tudom, hogy, hogy csinálta, de lebegtek két oldalra, amúgy lelógó keverék fülei), szóval ahogy ott ült, s bámult felemelt fejjel, mondtam neki, hogy spicc, s már dobta is fel a hasát. Megismételtük a gyakorlatot párszor, nehogy elfelejtse, s látva, hogy nem kezdek rögtön a hasvakarásba. Felült, várt, s ahogy azt mondtam spicc, már vágta is hanyatt magát.

Nos ő Lola. A többiekről majd máskor. Vannak még páran:)