A kezdet
A napok telnek, időnként úgy érzem, nagyon gyorsan, s hogy semmi hasznosat nem csináltam, csak a szokásos napi rutin. De ha jelen vagyok, ez nem történhet meg velem. Mert azért rohantam végig a napot úgymond, mert nem sikerült a jelen pillanatot megélnem. S emlékszem jóra? Inkább csak hiányérzetre, s hogy túl gyorsan vége lett, s tök fáradt voltam, s reggel megint korán kell kelni, indul a szokásos rutin, stb.
De ha itt vagyok a mostban ugyebár, itt ebben a szent pillanatban, jelen vagyok, akkor nem történik semmi. S pont ez a lényeg. Nem zakatolnak a gondolataim, nem pörgetem túl a dolgokat. Hagyom, hogy minden a helyére kerüljön.
Mert mégis mi bajom lehetne tőle? Megállok lélegezni, figyelek a légzésemre kicsit. Elcsendesedem. Nem gondolok semmire. Csak jelen vagyok.
Kiírtam a konyhába is több helyre. Most. Jelenlét. Maga a tudat, hogy felírtam, elég volt, eszembe juttatta. Jól haladtam. Nem éreztem robotnak. Jól esett. Nincs hiányérzetem, s még csak fél öt van.
Egy újabb nap
Minden ami megérint, ami átölel, a csend mélyén lakik. Tegnap a gyerekek hangoskodásából kilépve a ház elé, jól esett a csend, az esti fények, a holdlámpás.
Olyan jó elcsendesedni, mikor nem zakatol az elme. Minden megoldódik, minden a helyére kerül, ha belső erőként jelen van a csend. Hiszen a valódi önmagamban béke honol és jóleső csend. Derűvel párosult.