A szív szakrális tere

Korábban már írtam a szívről, mint központi helyről, hogy gyakorlatilag ő a főnök, ő irányít, s most újabb megerősítést kaptam. Elolvastam az Élet a szívben című könyvet, s amolyan aha élményként éltem át megint a szív rendkívüliségét. Van ugyanis egy olyan része, amelyben minden lehetséges, bár nem könnyű megtalálni, kell hozzá néhány meditáció, hogy felfedje magát. Kijönni sem könnyű onnan, ha máshova „mennénk” meditáció közben.  Ugyanis meg kell hallani a hangját, s ismételgetni kell. S hogy miben áll a különlegessége?

Hogy gyakorlatilag, minden de minden létezése ettől a helytől függ. Hiába teremtünk gondolatban mindenféléket, amíg elméből teremtünk, megteremtjük az ellenpólusát is akaratlanul. Ha békét látunk, valahol attól még háború dúl, mert az elme hű természetéhez, s nem tudja másképp megvalósítani. Ha a szív szakrális teréből teremtünk viszont, csodákra vagyunk képesek.

Korábban a Merkaba meditációról is írtam, s D. Melchizedek kihangsúlyozza: a szív szakrális terében végzett Merkaba meditáció, leírhatatlan csodákat képes megvalósítani. Gyakorlatilag egyik sincs meg jól a másik nélkül. A dolgok akkor kerülnek egyensúlyba az életünkben, ha a kettőt összekapcsoljuk, és használni kezdjük.

Még egy újdonságra felhívta a figyelmem a könyv: a föld és ég meditációt sokan tanítják, elég hasonlóan, lényege, hogy leküldjük a figyelmünk, legyen az zsinor, fényszál, bármi, a Föld szívéhez, középpontjához, és rögzítjük. Felhozzuk szívünkbe a Föld energiáját. Aztán felküldjük az égbe, egy távoli csillaghoz, s onnan is lehozzuk az égi energiát.

Nos a könyv mielőtt a szakrális tér felfedezésére indulunk, leírja, hogy keressünk egy kellemes helyet a gondolataink mögött, ahol jól érezzük magunkat, képzeljük el minél alaposabban, részletesebben, amennyire csak lehet, ha természeti kép, lássunk ott állatokat, a falevelek színét, bármit, amitől jobban átéljük a szépségét és nyugodtságát, a hely varázslatos energiáját. Amikor alaposan körbejártuk gondolatban, sűrítsük egy gömbbe, s küldjük le Földanyánknak ezt a jóérzést, szeretetet, amit itt érzünk. Várjunk, amíg viszonozza a szeretetet.

Viszonozni fogja, mert a gyermekei vagyunk, s nagyon szeret bennünket.

Ha megvan, akkor csodáljuk meg a csillagos eget, alaposan nézzünk körül itt is, elképzelhetjük, hogy felrepülünk, és csillagról csillagra szökkenünk, megcsodálva a világűr végtelenségét. Éljük át a szépségét, tegyük egy fénygömbbe, s küldjük el égi Atyánknak. Várjuk meg míg visszaküldi ő is a szeretetét. Felismerni úgy tudjuk, hogy befelé figyelünk, és észrevesszük, ha hirtelen valami jóérzéssel tölt el.

Ezzel a töltéssel induljunk ezután felfedezni a szív szakrális terét, ahol a Valódi Csodák születnek, ha kellően bejáratosak leszünk oda.

Saját út

Az elmúlt napokban, esténként hallgattam a könyvhöz tartozó meditációt, s volt néhány álmom: egy csodaszép üdülőövezetben voltam, időnként megjelent egy vízesés, leengedte a vizet, aztán eltűnt. Ragyogó, fényes, világos színeket láttam. Álmomban az ugrott be, hogy Horvátországban vagyok, még a hely nevét is tudtam, de felébredve egyből a szív szakrális tere jutott eszembe, visszagondolva a látványra.

Láttam már korábban is, de amolyan bélyegkép formában. Tudtam, hogy ott lakik Isten, egy vezetett meditációban találtam rá arra a helyre szintén, de nagyon kicsiként láttam, inkább Isten jelenlétét érzékeltem akkor ott, nem a helyet magát, s a mély vágyat, ahogy kapcsolódni szerettem volna hozzá. Ő közel engedett akkor is, s mindenféle ihlettel, véletlennel elküldte ezeket a gondolatokat, könyvet, képeket, hogy még tisztább formában lássam.

Istenkeresés

Valahol huszonéveim során elvesztettem egy időre. Korábban sokszor mondtam gondolatban, hogy szeretlek Istenem, s jó érzéssel töltött el, de azokban az években valahogy nem tudtam a helyére rakni. Kicsit elveszett voltam magam is akkoriban. Megismerve újabb és újabb arcokat, egókat, akik vallásosnak mutatva magukat, buzgón jártak templomba, de a mindennapokban egész másképp éltek, mint amit a a vallás igazi arca: a valódi szeretet misztériuma tanítani szeretett volna nekik, még több ellenérzést váltott ki belőlem, s bár angyalaimtól nem szakadtam el, Istennel valahogy már nem kerestem a kapcsolatot. Tudtam, hogy szeretem, végtelenül, mindennél jobban, hiszen ez valahogy velem született, de túlságosan megfoghatatlanná vált, s a gyerekkori mindennapos kapcsolatom vele, valahol igencsak megsérült, elveszett.

Néhány könyv segített, pl Walsch: Beszélgetések Istennel sorozata, a Mindenható című film, és egy sorozat, egy tini lányról, aki Jean D’Arc reinkarnációja, s Isten különböző feladatokat ad neki. De a távoliból nem jött mégsem közelebb. Bár létezésében sohasem kételkedtem, a Supernatural, magyarul Odaát című film vezérfonalában, amolyan szembejövő véletlenként, mégis visszaköszönt az emberi kétely gondolata, hiszen Isten ott sem nagyon mutogatta magát, még az angyaloknak sem, csak egy-két kiválasztott tarthatta vele a kapcsolatot, s a két főszereplő fiú is messze került tőle, bár létezéséről időnként bizonyosságot szereztek. Időnként pedig maguk az angyalok kérdőjelezték meg valódiságát a filmben.

 Aztán huszonéveim vége felé, bárányhimlős lettem;  nehéz, hetekig húzódó, magas lázzal járó betegség volt. Tisztán emlékszem Jézus arcára azokból a napokból. Amolyan lázálomfélében egyszer csak megjelent, lehajtott fejjel, csodaszép arccal. Csak a fejét láttam. De a kép kitörölhetetlenül bevésődött, s jóérzés rá gondolni, ha eszembe jut. Érdekes módon, ha belegondolok, utána fordultak jobbra a dolgok az életemben, összesöpörtem magam, s mint a főnix madár, a hamvakból újra építkezve, erőt merítettem a korábbi rossz tapasztalatokból, szóval a dolgok a helyükre rendeződtek.

Abban a bizonyos, feljebb említett bélyegképes meditációban Isten közel engedett, s azt éreztem, hogy olyan régen láttam, és olyan jó, hogy itt van, s fejet hajthatok előtte, s kapcsolódhatok vele, de az utolsó láncszem még mindig hiányzott.

A merkaba meditáció és a szív szakrális terének felfedezése, és összekapcsolása  a kulcs. Most már tudom.

A merkaba enélkül nem működik megfelelően, hatékonyan. Csak úgy forog ide-oda, mint egy motor, ami próbál felpörögni, de hiányzik hozzá az üzemanyag, vagy egyáltalán a többi összetevő, amit meghajthat, elindíthat. Aki használja, tudja, hogy időnként jól működhet, valószínű, hogy spontán használtuk a szív szakrális terének erejét is, de megtartani, állandóvá tenni úgy tudjuk, hogy tudatosan összekötjük, s így építjük fel bármire, amivel foglalkozni akarunk.

Tehát töltekezzünk fel az ég és föld áldásával, irányítsuk figyelmünket a szív szakrális terére, s építsünk ott egy merkaba fényjárművet magunkra, megtöltve a mindent átjáró szeretet forrásával.

Élménybeszámolóitokat szívesen olvasom a hozzászólások között.

Visszatérve Az élet a szívben című könyvre, szó volt még, több ezer gyerekről, akik kezükkel, lábukkal is látnak, de ez már egy másik történet.

« »